Amikor az egységtérből leérkezünk emberi testbe, már az egységtől való elszakadás is egy hatalmas trauma, hiszen a Fenti térhez képest a dualitások alkotta Világ egy fájdalmakkal, szenvedésekkel teli hely, ahol leválva az egységtől „nehéz” lenni.
Már az anyaméhben elindul a „programozás”, hiszen az Anya teljes testével, lényével, minden energiájával összeköttetésben van a gyermekkel. Minden, ami benne zajlik, amit átél, minden energia, ami hatással van rá ebben az időszakban, az a gyermekre is hatással van (hogyan is tudna nem hatással lenni?) A legelső kapcsolódásunk és mindaz, amit a Világból érzékelünk (és felveszünk) az Édesanyánkon keresztül történik. A szeretet és egységélmény azokkal az energiákkal fognak „keveredni”, amit Édesanyánk megél, ami rajta keresztül áramlik.
Majd a következő trauma a születés és annak körülményei. Az anyaméhben minden adott, megkapjuk a gondoskodást, szeretetet (jobb esetben), melegben és lebegésben, fejlődünk teljes egységben Édesanyánkkal, majd hirtelen minden szűk lesz, véget ér ez az állapot és elszakadunk abból, ami eddig a biztonságot jelentette számunkra. Ha „szerencsénk” volt, akkor a születésünket követően Édesanyánkkal kapcsolódva újra érezhettük legalább egy részét annak a biztoságnak és egységnek, amit anyaméhben megéltünk (ezzel valamennyire enyhítve a trauma megélését), de sokszor erre nincs lehetőség és elszakítanak valamilyen oknál fogva órákra – napokra – hetekre is akár Édesanyánktól, amivel már ebben a pici korban beépül a rendszerünkbe az elhagyatottság, a magány, a bizonytalanság „programja” és az ezzel együttjáró énvédelmi mechanizmusok beépülnek.
Még csak megszülettünk és már rengeteg minta elkezdett beépülni a rendszerünkbe, ami a Szüleinkkel és Testvéreinkkel lévő kapcsolódásokon keresztül az első néhány évben folyamatosan bővül és erősödik. Ha Szüleink szeretve neveltek ugyan, de szeretetüket elvárásokhoz kötötték, vagy a szeretet megvonásával bűntettek, akkor kialakul az az alap minta, hogy csak akkor vagyok szerethető, ha „jól viselkedek”, vagy megfelek. Ha szerettek ugyan, de fizikailag vagy verbálisan bántalmaztak, akkor az alap minta, ami kialakul az az, hogy a szeretet és a fájdalom együtt jár. Ha szerettek ugyan, de nem figyeltek rám, akkor azt tanultam meg, hogy a figyelemért küzdenem kell, mert nem jár alapból.
Minél korábban alakul ki a minta, annál mélyebbre megy. De nem csak a hitrendszeri minták alakulnak ki, hanem ezzel együtt az énvédelmi mechanizmusok is, amik minden egyes alkalommal egy „falat” húznak körénk, hiszen a tudat elképesztően intelligens rendszer, ami fájdalommal jár, azt nem akarja újra megélni, ezért zseniálisan alakítja a védelmi mechanizmusait 1-1 megélt trauma alkalmával, hogy még véletlenül se élje át ugyanazt még egyszer.
A minták beépülnek a tudatalatti rendszerünkbe és ezek lesznek az alapok, amiket később a kapcsolódásainkban újra élünk.
Nem azt mondom, hogy mostantól kezdve okoljuk a szüleinket, a hitrendszeri mintáinkért, hiszen hogyan tudtak volna Ők többet adni, mint amit Ők is kaptak, ami számukra is az alap volt, Akik szintén a Szüleiktől hozták, amit Ők kaptak és így tovább?
Vajon „mit tud adni” az a Férfi a gyermekének és a Feleségének, Aki háborúban harcolva a barátait, társait elveszítve embereket ölt és tért haza egy örök szomorúsággal és bűntudattal a szívében? Vajon mit tud adni az a Nő, Akinek a Férje sosem tért haza és gyermekei nevelését egyedül kell megoldania? Ha csak pár generációt megyünk vissza, már háborúban megélt traumák sorait örököljük… (és akkor még hol vannak a korábbi események?)
Mindenki azt adja, amit megtanult, amit hozott, ami alapján Ő működik. Ez jelenleg adott. A kérdés az, hogy itt és most Mi mit kezdünk ezzel?
Hiszen Kinek a kezében van a következő generáció sorsa, ha nem a Mienkben?
Ha hibáztatás és okolás vagy egymásra mutogatás helyett a saját hitrendszereinkre nézünk rá, ismerjük fel és oldjuk ki, azzal mit adhatunk át a Gyermekeinknek? Milyen jövőt teremthetünk, ha Ők már nem szenvedésben, vagy fájdalomban, hanem szeretetben és örömben Nőnek fel? Milyen Világot teremthetnek majd Ők felnőttként?
Emberi kapcsolódásainkon keresztül éljük meg a mintáinkat, vetítjük ki azt, amit korábban megtanultunk, Ők tükrözik vissza mindazt és reagálnak arra, amit mi áramoltatunk Magunkból, ami alapján működünk a kapcsolat mélysége és erőssége és az egymás közötti bizalom függvényében.
Amit a Szüleinktől megtanultunk Férfi és Női minták, az általuk bennünk kialakult Férfi és a Női kép, ahogy Édesanyánkhoz és Édesapánkhoz kapcsolódtunk és az ezen kapcsolódásokon keresztül megélt és programozott mintákat/energiákat/programokat megéltünk, a Párkapcsolat tükörképén keresztül válasszuk a Társunkat. Hiszen Ő az, Akivel a legintimebb, legbensőségesebb a kapcsolódásunk, a Másik felünk. Mindenki keresi a Másik felét, hiszen a duális Világban, ahol mindennek megvan a párja, a Nő és a Férfi alkotja a teljességet, az egységet. Párban érezzük és éljük meg a teljességet (ami nem azt jelenti, hogy egyedül nem élhetjük egységben Önmagunkkal, hiszen egyedül Önmagunk is teljes egységet alkotunk). A Társunk az, Akivel a legszorosabb a szövetség, a legmélyebb lehet a kapcsolódás, Akit beengedünk az életünkbe, a testünkbe, a lelkünk lemélyebb „bugyraiba”, Aki előtt Önmagunk lehetünk. Így a hitrendszerink, a kapcsolódási mintánk, ahogy Nőként Édesapánkkal, Férfiként pedig Édesanyánkkal kapcsolódtunk, Ő az, Akivel ezt a legnagyobb mélységben megéljük.
Például: egy kislány számára az Édesapja jelenti a Férfit, Ő alakítja ki a Férfi képet és azt, hogy a Férfi milyen, Aki a Férfi mintát építi ki benne. Ő az, Akitől a Férfi minőségű szeretetet (energiát) kapja. Ha egy kislányt az Édesapja szereti, de fizikailag vagy verbálisan bántalmazza, akkor azt a mintát építi ki a benne, hogy a szeretettel a fájdalom is együtt jár. Így később Nőként a számára elfogadott Férfi kép az, hogyha a szeretettel megélheti a fájdalmat valamilyen formában. Ezért vagy olyan Társat választ, Aki ezt megadja Neki (ezzel beállva egy áldozati pozícióba, magasságokkal, mélységekkel és drámákkal) és megéli azt, hogy a szeretet a fájdalmakkal és bántalmazással együtt jár, vagy olyan Társat választ, Aki bár nem bántalmazza, vagy nem annak szánja, de olyan „gombokat” nyomogat nála, amivel fájdalmat és bántalmazást él meg a szeretet mellett, hiszen ahogy a szeretet fogadná azzal együtt a fájdalom és a félelem is megjelenik, az énvédő mechanizmusai miatt pedig egy pontig tud elmenni, ahol már lezár, vagy bekapcsol a félelem. Vagy annyira lezárja Magát, hogy egyedül éli az életét az Önmaga stabilitásában és nem enged be Társat az életébe. Vagy választ Társat, de a kapcsolódás felszínes, nem tud mélyebb bizalom és szeretetteljes kapcsolódást kialakítani, mert egy ponton túl (az önvédelmi mechanizmusai miatt) nem engedi közelebb a Másikat, szeretetét nem tudja igazán befogadni (hiába adná a Másik). Vagy olyan kapcsolódást választ, ahol biztosan nem érheti fájdalom, ezzel alárendelve magának a Másik felet. Vagy ezt még kiegészíti azzal, hogy bünteti is a Férfit (ezzel „visszaadva” a Férfiaknak azt, amit Ő kapott). Rengeteg módon megnyilvánulhat a felnőttkori megélés, ami mindegyikben közös az az, hogy amíg nem dolgozza fel és oldja ki a programjait, addig a szeretetet nem tudja igazán és teljesen befogadni egyenrangú Férfi – Női kapcsolódáson keresztül.
Minden jog fenntartva. | 2023 | Nézőpontból.hu
