Amíg nem a saját erőmben élek, addig a megmentő, tettes, áldozat szerepekbe állva kikényszerítem az energiát a Másik félből.

Áldozatként, alárendelt pozícióban kiszolgáltatottként (önkéntel) „átadom” az erőm, megmentő és tettes szerepekben pedig elveszem a Másik erejét. Az energia két irányú, csak akkor tudok beállni az egyik szerepbe, ha a másik oldalon van fogadófél és ha bent vagyok a körben, minden szerepet játszok, csak minden kapcsolódásomban másikat (de akár ugyanazon kapcsolódáson belül, szituációtól függően más szerepbe állva).

A drámaháromszögek, a hitrendszereink megnyilvánulási formái is. Gyerekkorunktól „tanuljuk” az alá-fölé rendeltségi viszonyokat, amiket később a munkánkban a hivatásunkban és minden emberi kapcsolódásunkban megélünk (a kapcsolódás mélysége függvényében).

Minden percben választunk, de választásaink (általában) nem tudatosak, hanem berögzült programokból, tudatalattiból, hitrendszerekből, vagy hívhatjuk egoból működnek, egyfajta „robot” üzemmódba kapcsolva emberi lényünket.

A drámákon keresztül ahhoz az energiaminőséghez kapcsolódunk, amelyik szerepbe állunk, folyamatos körforgásban megélve az áldozat, a megmentő és a tettes szerepeket, folyamatos energia cserében.

Amikor elkezdjük használni a saját erőnket, az energiát magunknak „megadva”, saját magunkat töltve kilépünk a dráma körökből, hiszen már nem lesz szükség arra, hogy az energiát „kikényszerítsük” a kapcsolódásainkon keresztül.

A kapcsolataink megváltoznak, azok az emberek, Akikkel ebben a formában kapcsolódtunk, „levállnak” Rólunk (és mi Róluk), vagy (együtt fejlődés esetén) a kapcsolódásunk átalakul egy sokkal teremtőbb hozzájárulás és szeretet alapú egyenrangú kapcsolódásra.

Amikor kilépünk „drámák” köréből, a saját biztonságunk és stabilitásunk erősödik. Az életet már nem szenvedések és fájdalmak tarkítják, hanem öröm alapú választások és lehetőségek. Meglátjuk és érezzük a saját erőnket és értékeinket és ezzel együtt a körülöttünk élők értékeit is. Nem tudunk kapcsolódni azokhoz az emberekhez, Akik még áldozat, megmentő, vagy tettes szerepekben próbálnak energiát nyerni, hiszen nincs olyan „felület”, ami az energia cserét biztosítaná. Mivel bennünk már „nem nyom be ez semmilyen „gombot”, így észrevesszük, ha pl. valaki még áldozati szerepben szenvedésből próbál energiát nyerni, de már nem állunk a megmentő szerepbe, nem akarjuk megoldani a problémáját, helyette elismerjük és észrevesszük, hogy van saját ereje, amivel Ő Maga is megtudja oldani. Ezzel adva a legnagyobb erőt Neki egyenrangúként kezelve. Hiszen, amikor még megmentő pozícióban a másikat „segítve” megakarjuk oldani helyette a problémát, azzal egy alárendelt pozícióba helyezzük, azt „üzenve”, hogy „én jobban tudom – így csináld”, vagy „majd én megoldom helyetted”. Ezzel nem bízunk abban és nem ismerjük el, hogy Neki is van annyi ereje, hogy Ő megoldja, nem egyenrangúként kezeljük. Ezzel szemben, kilépve a megmentő szerepből pont azzal adjuk Neki a legtöbb erőt, hogy tudjuk és bízunk abban, hogy van ereje megoldani a saját problémáját.